érzéseim

2007 október 21. | Szerző: csipetke_52 |

 Olvastam Punto30 bloggját és nagyon együtt tudok vele érezni. Sokat gondolok Rá, vajon, most hogy van, és eszembe jutnak az én ( mi )régi szakításaink. Ó hányszor szakítottunk, de nagyon sokáig egyikünk sem bírta. Volt, hogy utaztam a villamosom és egyszerűen eleredtek a könnyeim ha eszembe jutott. Most ennyi év távlatából sem bánom ami történt, de persze azért mert nem derült ki semmi rólunk. Biztos ha “lebuktunk ” volna másként gondolnám most. Abban, hogy nem derült ki semmi rólunk nagy szerepe volt, van Drágámnak. Ő volt mindig az óvatosabb, félősebb, de azért volt amikor túl tutta tenni magát ezen. Most is talán e miatt vagyok szomorú, mert lett volna alkalmunk találkozni ( férjem 1 napra vidékre ment ), de nem jött el. Mondott minden kifogást, többek között ha már eddig nem buktunk meg, most amikor az én egészségem, lelkiállapotom rossz állapotban van, nem hiányozna a cirkusz. Meglát valaki stb.Nem tudom! Megmondom őszintén rosszul esett, hogy nem jött és őszintén mondva nem a szex miatt, bár fizikailag elég rossz állapotban vagyok és nem lettem volna valami lepedő akrobata, de a lelkitámasz miatt és azért, hogy lássam ujra a gyönyörű kék szemét. Lehet, hogy nem azt láttam volna a szemében minr régen? Talán igy van jól. Azért tudattam vele, hogy megbántott, de azt nem tudtam mondani, hogy vége ne hívjon többet. Ezért meg saját magamra haragszom, hogy nem vagyok képes a sarkamra állni és elküldeni, hanem még mindig remegve várom a telefonjait. Nem vagyok normális! Mások ebben a korban már a leendő unokákról ábrándoznak én meg a Drágámról! Ugye, hogy nem vagyok normális?!