2008 augusztus 19. | Szerző: csipetke_52 |

 

Drágám!

Nem gondoltam, hogy még valaha fogok ide írni és azt sem tudom, hogy egyáltalán valaha elolvasod ezt. Lehet, hogy már el is felejtetted a blogom címét, de azért remélem engem még nem. Tudom, én hoztam meg a döntést, hogy ne keress és arra sem válaszoltam amikor azt mondtad, hogy azért Te tudni szeretnél rólam. Hallgattam. Nem mondtam, hogy engem bármikor hívhatsz, csöndben voltam. S lám mégis csak hírt adok magamról, bár lehet hogy soha nem fog megtalálni ( mert nem keresed ) ez a pár sor.

Már lassan három hónapja, hogy nem beszéltünk és bevallom eddig ( kb 2 hónapig )minden rendben volt. Tettem dolgom és ha őszinte akarok lenni kicsit meg is könnyebültem, mintha valami súlyos tehertől szabadultam volna meg. Jöttem, mentem, ügyintéztem és nem kellett figyelni, hogy mikor szólal meg az ismerős csengés. Jól elteltek a napok, de azt nem mondom, hogy nem jutottál eszembe.Dehogynem! De nem volt bennem fájdalom, szomorúság én akartam, hát legyen igy. De miért akartam ezt a csöndet? Mert már ha beszéltünk is csönd volt körülöttünk és bennünk. Bizony eltelt a majdnem 9 év, már tompulnak az érzések és a vágyak,  vágyak már nem vágyak, csak valamiféle sóvárgás. Sóvárgás azután ami elmúlt bennem és Benned, de ami volt, az életem legszebb pillanatait és perceit és időnként óráit nyújtotta. Most visszagondolva is azt mondom, hogy nem bántam meg és életem nagy ajándékának tartom, hogy megismertelek és szerethettelek. Tudtam, hogy egyszer majd vége lesz, mert ennek igy kell történnie, de akkor miért irok megint és tárom fel mit is érzek? Mert nem gondoltam volna, hogy még mindig hiányozni fogsz és ahogy múlik az idő már reményem sincs, ( nem igaz, mert reménykedem ) hogy majd egyszer felhívsz. Nem bántam meg az akkori döntésem, mert akkor nem éreztem magam jól ( lelkileg ) abban az időszakban. Hívásaidat kényszeredettnek éreztem, nem éreztem belőle az igazi kiváncsiságot, érdeklődést és messze, nagyon messze éreztelek Téged. Gondoltam jobb lesz igy. Egy darabig jobb is volt! De most? Most egyre rosszabb, na nem nagyon de egyre többet nézem a telefont és hallgatózom, mikor hallom az ismerős dallamot. De nem hallom. Nem gondoltam volna, hogy ahogy múlik az idő egyre nehezebb. Lesz még majd könnyebb is? Meddig marad ez az üresség bennem? Mikor múlik már el szomorúság vagy nem is szomorúságnak nevezném hanem bánatnak, nem bánat hanem üresség. Hiányérzet! Ez a megfelelő kifejezés talán! Mikor múlik el?

Egyébként semmi okom a szomorúságra, mert a lehetőségekhez képest jól vagyok. Fizikailag. Családom rendben. Férjem és gyerekeim dolgoznak. Sokat vagyok egyedül  itthon, de eddig ez még nem volt terhes számomra, elfoglalom magam. Ha van egy jó könyvem, én se nem látok se nem hallok. Azért a Boleró dallamát már szívesen meghallanám!

Nem tudom, hogy fogok- e még jelentkezni, de bizony arra is kiváncsi lennék, vajon Te gondolsz rám? Ha igen akkor mit érzel? Lehet, hogy megkönnyebülést, hogy végre már nem kell félni még a telefonhívástól sem? Vagy örömet, hogy vége, nem kell félni még a lelki lebukástól sem? Vagy azért néha Te is szomorú vagy? Néha hiányzom? Jó lenne tudni….