hangulatom

2007 augusztus 29. | Szerző: csipetke_52

 Még mindig itthon vagyok betegállományban, de már javulok! Fizikailag mindenképpen, csak a lelki sérüléseket kellene kiheverni, de ez ugylátszik lassabban megy mint a testi. Még mindig telefon függő vagyok, várok egybizonyos hívást, de sajnos nem mindig sikerül. Most pénteken is hiába vártam, nem hivott! Most biztos 2 hétig nem tudunk beszélni!! Nagyon reménykedem hogy utána lesz alkalom arra, hogy személyesen is megbeszéljük, mert én nagyon szeretném, remélem Ő is !Egyszerűen nem tudok lemondani Róla, hiába próbálom! Biz ‘ Isten próbálom , de nem megy! A hangulatom változó, most éppen nem a legderűsebb, de próbálom végre összeszedni magam. Tudom nem érdekel senkit a nyavalygásom, de legalább leirhatom az érzéseimet, és már ez is segíhet. Talán!

emlékeim

2007 augusztus 8. | Szerző: csipetke_52

 Már nagyon régen nem irtam, de sajnos kórházban sőt két kórházban is voltam. Volt nagy ijedelem a családban, mert a mentő vitt szirénázva. Én eddig azt hittem velem ilyesmi nem fordulhat elő, de bizony megtörtént. Most már egész jól vagyok, itthon vagyok, de a hangulatom még nem az igazi, nagy késztetést még nem érzek arra, hogy emlékeimet folytassam. Most a jelen gondjait kell v. kellene megoldani, de most még nagyon borúsan látom a jövőmet. Fizikailag is és lelkileg is a padlón vagyok, de igyekszem talpra állni. Akit egyszer megérintett a másvilág szele az biztosan megérti a lelkiállapotomat. Ilyenkor az ember lánya sokmindent átgondol és átértékel. Hogyan tovább? Mikor fogok ujra testben és lélekben is megerősödni? Most lenne szükség igazából a lelkitársra, de bizony ez most nem igazán müködik. Vajon miért nem ? Nem hivott amikor igazán szükségem lett volna rá, mert félt, hogy a férjem itthon van, de én kértem, hogy hivjon! Miért nem érezte most meg, hogy szükségem lenne rá? Tudom, hogy sokat dolgozik, nagyon fáradt, de akkor is!!!!!!!!!Biztos lazul a kapocs ami kettönk közt van, de pont ilyenkor?Miért ragaszkodom mégis hozzá? Mikor lesz az, hogy nem érdekel, hogy fehiv vagy se?

emlékeim

2007 július 17. | Szerző: csipetke_52

 

Bizony tele vagyok kétségekkel, mert választ nem kapok a kérdéseimre, irok itt a vakvilágba, de a lelkem nem könnyebbült meg. Lehet, hogy hiába várom? Azt hittem, ha kiirom magamból a kétségeimet, majd kapok rá választ, vagy valami suggalatot, de semmi nem változott! Még mindig várom a bizonyosságot, hogy nem csak én vívódom, töprengek ezeken a dolgokon, de más is igy van vele. Lehet, hogy a feloldozást várom, hogy mégsem csinálok örültséget, amikor még mindig remegve várom a telefonjait, s a napokat amikor tudom, hogy beszélni fogunk. Mikor fog ez már megváltozni, lenyugodni bennem? Hiszen számos alkalommal éreztem szerelmét és bizonyította, hogy ő is ugyan úgy vágyódik utánam. Volt olyan időszak, amikor elgondolkoztam azon, vajon van e élet ő utána,  lehet e és tudnék e ugy élni, hogy ő nincs az életemben. Volt amikor azt hittem menni fog, de aztán rájöttem, hogy csak ideig óráig birom ki nélküle. Nem tudom, ő vajon tudna e úgy élni továbbra is boldogan, hogy rólam soha többet nem hallana, és soha többet nem tudnánk még beszélni se? Milyen lenne az élete nélkülem? Lehet, hogy nyugodtabb, de bízom benne, hogy boldogabb nem! Hiába kérlelem, nem válaszol a kérdéseimre! Nem baj, de legalább tudja, hogy én mit érzek! Szeretném tudni, hogy ő mit gondol erről és az előzőkről is!!! Lassan befejezem ezt a lelki kitárulkozást, ezzel is azt szerettem volna elmondani, ha valaki megleli a lelkitársát, hiába próbálja elengeni, vagy hiába próbálják elengedni egymást, nem megy! Bizonyíték erre, hogy még mi is úgyahogy együtt vagyunk, tudunk egymásról. Hogy ki a lelkitársa az embernek azt bizony nagyon nehéz megmondani, azt bizony érezni kell! De hogy érzi meg azt az  ember lánya? Ha valaki elolvasta az első két írásomat, már ott leírtam, hogy én mit éreztem. Nem tudom más is érzett e már igy, kiváncsi lennék rá!

emlékeim

2007 július 14. | Szerző: csipetke_52

 Sokszor eszembejut ennek a napnak a története, nem tudom mennyire tudom érzékeltetni azokat az érzéseket és vívódásokat amiket én ekkor megéltem. Ott hagytam abba, hogy férjem már hál istennek jól van és délelött telefonált, hogy haza jöhet a kórházból és nem csak a hétvére hanem végleg. Nagyon nagyon megörültem, s rohantam mondani a kollegáknak és nem szégyellem bevallani örömömben el is sírtam magam. Erre egyik munkatársam rám néz és azt mondja: De jó a férjednek, nagyon irigylem! Rá nézek kérdezem, hogy miért hisz most jön ki a kórházból? A felelet: Jó neki, hogy ennyire szeretik!! Ez igy is van, nagyon szeretem, tisztelem a férjem, de szerelemmel a kedvesemet szeretem. Milyen érdekes, most is dúl benem ez a kettősség! Ez a szeretet és a szerelem párharca. Na de még nincs vége ennek a napnak, amely örökre belém ivódott. Pont ezen a napon kelett elmennem hivatalos ügyet intézni ( főnökeim utasítására) arra a környékre ahol a kedvesem lakik. Mikor telefonon beszéltünk kérdeztem, hogy meglátogathatlak-e? Persze ehhez tudni kell, hogy amikor arról beszélgettünk, hogy hol tudnánk találkozni, mindig az volt a válasz, hogy nem lehet kettőnk között több mint ami most van, mert nem szabad, bár nagyon kíván ő is engem. Tehát a kérdésemre, hogy meglátogathatlak-e a válasz csak ennyi: gyere!! No rohanás a mosdóba, persze nálam van “véletlenül” az uj fehérnemű garnitúrám amit erre a célra vásároltam, és irány a hivatalos ügyintézés. Ember olyan boldogan még nem ment ügyet intézni mint én akkor. Boldogan ugyanakkor tele izgalommal, remegéssel , milyen lesz ha lesz az első és talán egyetlen alkalom amikor szerelmünk beteljesedik. Meg kell mondanom úgy rohantunk egymás karjaiba mintha soha nem akarnánk elválni! Szinte hihetelen bár sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz , ez olyan egymásra találás a testnek és léleknek egyaránt ami kivételes embereknek adatik meg. Most már annyi év eltelte után is megremeg a szivem, ha arra a napra gondolok. Hogy van az hogy ugy egymásra találtunk testileg is mint akár lelkünk is. Ma már tudom, hogy vele azért volt annyira tökéletes minden az ágyban is, mert elsősorban a lelkemmel szerettem meg és utána volt a testi kapcsolat. Minden mozdulata, nézése, azt fejezte ki, hogy mennyire kiván és mennyi örömet akar nekem nyújtani. Én voltam a fontos számára, szemébe nézve szépnek, kivánatosnak éreztem magam, s ezt még soha nem nyújtotta nekem senki. Teljesen természetes volt ami lezajlott köztünk, nem volt bennem semmi gátlás és csak öröm volt és gyönyör! Szinte hihetelen mind ez egy napon történjen meg velem! Biztos vagyok benne, és ha ma végig gondolom, ha férjem nincs jól, biztos, hogy ez nem történt volna meg köztünk. Micsoda ellentmondás, vajon megérti ezt valaki? Vagy csak én akarom mindenképpen a lelkiismeretemet nyugtatgatni? Lehet soha nem fogom megtudni, de mégis én ugy érzem a mai napig, hogy nem bántam meg, hogy igy alakult a sorsom. Ugy érzem járt nekem ennyi szeretet, mert abban eddig igen csak hiányt szenvedtem. Nem azért mert nem szeretne a férjem, gyerekeim de ez mindent elsöprő érzéstől ugy érzem több lettem, jobb lettem, megértőbb lettem. Ma már teljesen másként látom a világot, ugy érzem, hogy megismerhettem őt egy nagy ajándék a sorstól. Itt kárpótol a sors a boldogtalan gyerekkor, a a még boldogtalabb kamaszkor miatt. Életem akkor kezdett jobbra fordulni amikor megismertem a férjemet, és akkor kezdtem boldog lenni amikor összeházasodtunk és megszülettek a gyerekek. Csapongok ide-oda, de még mindig felkavar ha ezekre az időkre gondolok! Most itt egy kicsit abbahagyom, majd talán folyt köv

Hát bizony ujra kezdődött minden, én vártam a telefoncsengést és amikor mód volt rá ( bizony sokszor hónapok is elteltek ) találkoztunk. Ezek a találkozások után én mindig megnyugodtam, hiszen szerettek és mint már említettem soha még annyi örömben nem volt részem. Ám amikor jöttek a hosszú telefonhívás nélküli napok, megint csak a kétség költözött a szívembe! Biztos, hogy nem csak egy nyűg vagyok a nyakán és már várja a nyugodt napokat amikor nem kell engem felhivni sem. Tudom, hogy nem volt soha nagy önbizalmam, és ezért van az örök kétség a lelkemben, hogy én vagyok az aki jobban kapaszkodik és ragaszkodik a másikhoz. Volt olyan időszak is amikor a kedvesem mondta, hogy nem hiv egy darabig! Tudom szerintem ő is próbált elszakadni tőlem, de valahogy mindig úgy alakult, hogy ujra és ujra csak összejöttünk. Volt amikor a felesége lett beteg, és akkor ő mellette kellett, hogy legyen, meg persze alkalma se lett volna még telefonálni sem. Nekem ez az időszak keserves volt, mert a kétség ujra gyötört, biztos, hogy nem csak  egy ürügy arra hogy ne kelljen velem még telefonon sem beszélni? Szokott e rám gondolni? Lehet, hogy már nem is érdelki, hogy velem mi van? Az én egészségem is csak egyre rosszabb lett, nagy fájdalmaim voltak, s az orvos, és más is kérdezte nem ért-e engem valami baj, bánat, hogy semmi nem használ a fizikai fájdalom enyhítésére. Akkor még nem tudtam, de most már biztos vagyok benne, hogy a bizonytalanság, hogy már több hónapja nem is beszéltünk ártott nekem. Amikor egyszer a sors ugy hozta, hogy egy szomorú dolog( temetés ) miatt találkoztunk, s utána már telefonon is beszéltünk már többször, látványosan kezdem javulni.Tudom, hogy most lehet hogy csak ezeket a dolgokat igy utólag kapcsolom össze, de most igy érzem. Pár hónapig nem volt semmi gond, de azóta is bennem van a kétség, hogy ha ott mi véletlenül nem találkozunk talán soha többet nem találkoztunk volna. Lehet, hogy el is akart tölem elszakadni? Nem tudom! Az én életem már csak csupa kérdésből áll, hogy mi lesz velünk? Azt érzem, hogy lelkileg nem tudok elszakadni tőle, olyan nekem mint egy kiapadhatalan energia forrás, ha ő van nekem, akkor mindent könnyebben viselek, a lelkem megnyugszik és ugy érzem mindent kibírok.Most ugy érzem, hogy mint a Piaf dal szerint, hogy ” Nem, nem, nem bánok semmit sem”……….Jöhet bármi égen és földön, minket már nem választ el semmi! Ezek már az én soraim, de most igy érzem. És holnap, holnap után mit fogok érezni! Ki tudja!

emlékeim

2007 július 6. | Szerző: csipetke_52

 Már nagyon régen várom,hogy legyen alkalmam leirni azokat az érzéseket,pillanatokat amiket én eddig megéltem és átéltem. Nagy izgalommal fogok hozzá, hogy szavakba öntsem amiket eddig még sem leirni sem elmesélni nem volt módomban senkinek. “Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindekinek”!!!????Lehet, hogy csak nekem érdekesek, izgalmasak ezek és másnak semmi különöset nem mondanak. Nem baj, csak jó kiadni magamból mert igy ugy érzem emléket állítok valaminek, ami engem megérintett és talán meg is változtatott. Persze elsősorban szerelemről szeretnék mesélni, ami már nem egészen fiatal koromban esett meg velem, akkor amikor nem is vártam, sőt nem is kerestem hiszen volt párom, nagy felnőtt gyerekeim és sok-sok munkám. Olyan házasságban éltem, élek ami szinte mintaszerű  a mai napig, de egyszer csak egy pillantásra ( a szó szoros értelmében ) megváltozott minden bennem. Egy új munkahelyen történt, ami számomra nagy kihívás volt minden téren, uj kollégák, uj munkakör, uj feladatok. Az uj kollégák nem teljesen igaz, mert ott már dolgoztam pá hétig, elég sok embert megismertem. Akiről szó lesz szintén ismertem, de mint egy szimpatikus kollegát ismertem meg. Számomra a házasságom, párom teljesen rendben volt, én nagyon boldog házasságban éltem akkor is, és nem kerestem házasságon kivül a boldogságot. Teljesen megértettük egymást minden téren, már nem egészen fiatalon is szerettük a sexet, nem untuk meg egymást. Sima hétköznapi életembe belecsapott a villám, ennek a mai napig viselem a nyomát a lelkemben, ami sok – sok boldogággal tölt el, de nagyon sok fájdalom, félelem, kinlódás is vele jár.Az az első pillantás a mai napig szívemig hatol, amig élek nem felejtem el soha. A szó szoros értelmében fizikailag is szinte rosszul lettem, mert ahogy a szemünk összekapcsolódott, olyan szédülést éreztem, mint ha föld megfordult volna. Azt hittem először, hogy beteg leszek, mert még nem tudtam, hogy az igazi szerelem igy kezdődik. Nem tudtam mi ez az érzés, orvoshoz akartam menni. azt hittem valami szervi bajom van. Későb értettem csak meg igazán, hogy a igazi nagy szerelem kezdődik. Velem aki közeleb voltam az ötvenhez, mint a negyvenhez, velem ilyen megtörténhet. Harcoltam ellene heteken, hónapokon át, sőt mind a ketten harcoltunk ellene, de bizony nem sok eredménnyel. Sok – sok álmatlan éjszakát okozott ez mindkettőnknek. Azt hiszem, hogy az mindent elárul, hogy első szavunk az volt egymáshoz, hogy a család az első. Azt el sem tudtam volna képzelni, hogy oda álljak a család elé – milyen éredekes hogy a család szót már másodszor rosszul csalás szóval irtam le, tudatalatti? – szóval hogy oda álljak a gyerekeim, párom elé, hogy én szerelmes lettem. Soha nem tudtam volna feldulni a családi békét pusztán az én boldogságom érdekében. Úgy éreztem, hogy túl nagy árat fizetnék azért, s az meg is ölné szerelmünket. De hogyan tovább? Mi lesz velünk, az érzéseinkel? Ha lesz lelkierőm folytatom…..

Hát ujra itt vagyok és meg kell vallanom napközben sokszor eszembe jutott, hogy de jó lenne ujra itt lenni és visszaemlékezni, mert akkor ujra átéli az ember azt a gyönyörű érzést ami megváltoztatta addigi sima egyszerű életemet. Megnéztem és meg is lepődtem, hogy volt aki elolvasta  soraimat. Kiváncsi vagyok,  vissza fog – e térni és ujra bele olvas – e ebbe a nagyon rólam szóló irásba. Majd meglátjuk! Ott tartottam, hogy érzéseim kavarognak, hol szárnyalok – ez bizony egyenlőre a kevesebb- hol meg tele vagyok kétségekkel, hogy hogyan tovább! Drágám – maradjunk ennél a kifejezésnél – szintén igy lehet, de ő sokkal zárkózottabb és nagyon félti a családja békességét, nyugalmát, de látom, hogy őbenne is viaskodik a szív és az ész. Most még csak beszélgetünk és nézzük egymást, de amikor vele beszélgetek megszűnik számomra a külvilág, elhallkul a környezet zaja és csak az ő szavait hallom. Amikor néz rám, a szeme, tekintete elvarázsol és ugy érzem minden sejtem, molekulám elolvad és teljesen a szó szoros értelmében elolvadok. Amikor ifjuságom hajnalán az úgy nevezett lányregényeket olvastam, ott lehetett ilyenek olvasni. Ekkor tapasztaltam meg, hogy nem irói túlzás, valóban igy érez az ember, ha szerelmes. Azért nem kell elfelejteni a koromat, mert mint mondtam már jócskán túl voltam a negyvenedik évemen. Hát amit én eddig éreztem az ezek szerint nem volt az igazi szerelem, most talált meg engem. Sokszor gondoltam, hogy ha nem talalálkozunk, akkor úgy haltam volna meg, hogy nem is ismerem meg az igaz szerelmet. Amikor otthon vagyok, vágyódom utána, de nagyon bánt a lelkiismeret is, hiszen a férjem nem szolgált rá, hogy – még nehéz leirni is – megcsaljam. A maga módján nagyon szeret engem a gyerekeket is természetesen. Nincs köztünk vita, megértjük egymást minden téren. Ehhez biztos az is hozzájárul, hogy amikor férjhez mentem két dolgot fogadtam meg, hogy a gyerekeim nem lesznek cselédek és, hogy nem fognak veszekedést hallani a szüleiktől. Számomra teljesen természetes volt, hogy kiszolgálom a férjemet, ágyban és az asztalnál egyaránt, de ez számomra nem kiszolgálás volt hanem kényeztetés. Amit én nem kaptam meg otthonról a szüleimtől azt mind nyújtani akartam a családomnak. Nyugalmat, békét, szereteben felnővő gyerekkort nyújtottam, nyújtottunk a gyerekeinknek. Ezt rugjam fel és egyedül csak a saját boldogságomért? De vajon boldog tudnék lenni olyan áron, hogy tudom férjem nem tudná feldolgozni azt, hogy én mást szeretek. De ez igy nem is igaz, mert én őt is nagyon szeretem, soha nem tudnék neki fájdalmat okozni. Akkor most mi is van velem? Milyen feleség vagyok? Hogy tudjak ugy élni ezután, hogy más után vágyakozom? Tele vagyok vivódással és ezt próbálom elmondani a Kedvesemnek is. Az Ő válasza, hogy ez az érzés egy ajándék, adjam át magam ennek az érzésnek, örüljek, hogy ezt megértem és ne harcoljak ellene. Ugyanakkor arra is kell vigyázni, hogy másokat ne bántsunk meg, mert Ő sem tudna bánatot, szomorúságot okozni a családjának. Hát akkor marad a plátói szerelem és nézzük egymást mint két tizenéves. Van egy olyan érzésem, hogy a mai tizenévesek nem repülnek fel a mennyekbe csak attól, hogy két percig látják egymást, de minket már ez is boldogsággal töltött el. A körülmények olyanok, hogy arra nem gondolhatunk, hogy a munkahelyünkön kivül máshol is találkozzunk, mert mind a ketten nem szoktunk csak úgy elmenni otthonról. Én még csak csak elmegyek a barátnőkkel egy kicsit dumcsizni, de náluk nincs ilyen, valahogy úgy alakult, hogy egymás nélkül nem mennek sehova. Változatlanul dúl bennem a kétség,vívódom, hogy talán be kellene fejezni azt ami még el sem kezdődött! Hány és hány szakító levelet megírtam, de amikor “véletlenül” találkoztunk a munka során, mindig valahogy a zsebemben maradt, nem tudtam oda adni. Ha látom repülök a boldogságtól, ha nem látom csak egy pillanatra is már rossz lett a napom. Telnek múlnak a napok és az érzéseink egymás iránt nem csökkennek, Sőt! Majd folytatom, de nem tudom van e értelme ujra felidézni ezeket az érzéseket.

A napok, hetek telnek és van amikor már azt hiszem abba tudnám hagyni ezt a még igazán el sem kezdődött viszonyt, van amikor ugy érzem élni sem tudnék ugy tovább, hogy nem látom. A pár perces találkozásink, amikor van lehetőség rá és átöleljük egymást, többet jelent nekem, sok sok elmondott szónál. Ujra nőnek, sőt szép nőnek érzem magam, senki nem nézett rám még olyan varázsló tekintettel mint ahogy a kedvesem tud rám nézni. Mind a ketten vágyódunk a másik simogatására, ölelésére, de tudjuk, hogy nem szabad és igazán lehetőségünk sincs rá. Már hónapok telnek el igy, hol önfeledt boldog állapotban, hol a lelkiismeret marcangolás közepette, de nem bánom. Otthon a férjem semmit nem vesz észre, mert ő nem igazán egy lelkiző alkat.Sokszor elgondolkodom, hogy ha ujra fiatal lennék, akkor is hozzámennék feleségül, de az biztos, hogy nem hagynám, hogy ennyire ne tudja az érzelmeit kimutatni. Bizony kell néha az embernek, hogy dédelgessék, kényeztessék. Otthon igaz, hogy jól megvagyunk egymással és azt is tudom, hogy a férjem mindent. no majdnem mindent megtenne értem de sohasem volt iránta ilyen érzés a szívemben. Nekem is természetes, hogy ő nálunk a családfő, bár rengeteget dolgozik és dolgozott azért, hogy a családjának a maga módján mindent megteremtsen. Most, ha lehet ilyent mondani szinte még jobban szeretem, sokkal türelmesebb és talán sexisebb is vagyok vele. Napok óta valahogy nincs jól a férjem, és amikor elmegy végre orvoshoz, kiderül már egy hete volt infarktusa, amit eddig lábon kihordott. Azonnal kórház! Én a munkahelyemen kapom a hírt és rohanok szólni a kedvesemnek, mondom, hogy mi történt a férjemmel és soha nem felejtem el abban a pillanat ő szinte hátrugrott és ugy mondta, hogy nagyon vigyázz a férjedre, velem ne törödj most neki nagy szüsége van rád és neked most minden erődet felé kell hogy sugározd. Azt még nem meséltem el, hogy minket a kedvesemmel egy láthatatlan szál köt össze. Megérezzük egymás gondolatait, sőt ha ő rám gondol és azt megérzem. Eddig én soha nem hittem ilyen dolgokban, én sokkal racionálisabb ember voltam, sőt csak legyintettem, ha ilyesmit halottam. Először amikor ilyen történt velünk, én azt hittem, hogy véletlen, de csak egy példa rá. A munkahelyemen nagyon megbántottak, fönököm igazságtalanul letolt és én nagyon szomorú voltam. Emlékszem álltam az ablaknál ( kedvesem ezen a napon nem dolgozott) és arra gondoltam: Olyan nagy szükségem lenne rád, nem igaz, hogy nem érzed meg, hogy jó lenne ha itt lennél és átölelnél! Álltam és nyeltem a könnyeimet, és egyszer csak hallom, hogy ott áll mögöttem. Éjjel ha alszom és ő rámgondol, felébredek és olyan mintha valami szellő lengedezne, tulajdonképpen nem is tudom leirni azt az érzést. Szóval a férjem kórházban és meg első éjszaka nyűszitve sirok, hogy nehogy valami baj történjen vele, minden idegszálammal felé fordulok, és rimánkodok a jó istenhez, hogy vigyázzon rá. Reggel telefon a kórházba, hála az égnek nincs semmi gond. Kedvesemnek levelet irok, kérem csak most még ne engedje el a kezem, mert az ő erejére is szükségem van. Örlődöm, szégyellem is magam, hogy nem tudom őt elfelejteni. Férjem szépen javul, de lelkileg is nagyon megviselte a betegég. Ez onnan is látszik, hogy engedi, hogy kézen fogva sétáljunk sőt a szobában is foghatom a kezét.Mindennap egyre jobban van, lehet, hogy nemsokára haza is jöhet!!! Most abba kell hagynom, de majd folyt.köv!!!!